Az olajfestészet, mint a vizuális művészet létrehozásának technikája hosszú múltra tekint vissza, egészen az ókorig nyúlik vissza. Az olajfestészet manapság általánosan értelmezett sajátos találmányát azonban gyakran a 15. század észak-európai művészeinek tulajdonítják az északi reneszánsz idején.

Az olajfestészet fejlődése és népszerűsítése az olajnak a pigmentek szuszpendáló közegeként való használatához kapcsolódik. A művészek elkezdték keverni a pigmenteket lenolajjal, amely lassabban száradt, mint a korábban használt tojástempera. Ez a lassú száradási idő lehetővé tette a művészek számára, hogy hosszabb ideig dolgozhassanak a festékkel, így összetettebb és részletesebb kompozíciókat készíthettek.

Az olajfestési technika egyik korai úttörője Jan van Eyck, a 15. századi flamand festő volt. Igényes és részletgazdag munkái, mint például a híres "Arnolfini-portré", bemutatták az olajközeg lehetőségeit.

Az olajfestészet használata a reneszánsz idején terjedt el Európa-szerte, és a 16. században vált uralkodó festési technikává. Az olyan művészek, mint Leonardo da Vinci és Tizian, tovább járultak az olajfestészet kifinomultságához és népszerűségéhez.

Míg az olajfestészet széles körben elterjedt a reneszánsz idején, fontos megjegyezni, hogy a világ más részein, például Kínában a művészek már évszázadokkal az európai reneszánsz előtt is használtak olajalapú pigmenteket különféle kötőanyagokkal kombinálva. Az olajfestészet európai hagyományához kapcsolódó sajátos technikák és stílusok azonban jelentős művészettörténeti fejleményként tartják számon.